2018. június 7., csütörtök

Nefelejcs - Nulla

  • Waaat? Nefelejcs 2.0!? A válasz: igen (MEGLEPETÉS)! Jelenleg van időm, illetve kedvem is kedvencem újraírásához és feltámasztásához, úgyhogy tessenek parancsolni.
  • A régi Nefelejcs olvasók is éledjenek ám, ne csak a könyv!
  • Fájni fog. Én szóltam előre.
  • Szavak száma: 463
 NULLA

Új Nefelejcshez új borító is jár
Még egyszer, utoljára, kiültem a ház mögötti kis fehér sziklákhoz.
A naplemente miatt az egész öböl pasztell sárgás és lazacos színekben pompázott, míg az óceán kicsi, lusta hullámokat vetett, s csiklandozta fehér talpam. A rengeteg vízen kívül semmi más nem terült el előttem. Még egy árva hajó sem ringatózott a vízen, úgy, mint pár hete. Azonban tudtam jól, hogy ott, valahol nagyon messze, az óceán túloldalán, ahol az égbolt és a sós víz egymásba olvadt, az amerikai földrész húzódott.
Amerika. Még nyár elején beszéltünk arról, hogy következő nyáron oda megyünk majd. Már untuk Európát, és ott még egyikünk sem járt azelőtt. San Francisco, Yosemite, Yellowstone, a Grand Canyon, New York… A Nyugati-parttól, a Keletiig, minden híresebb, látványosabb helyet bejártunk volna. Közösen.
De így augusztus végére már csak én maradtam. Egyedül. Szegény Milán már soha többé nem érezheti semmilyen víz hűsítő hullámait a talpa alatt, és nem teheti azokat a szép, hosszú lábait sem idegen, új, kalandos földekre.
Éppen elkezdtem volna pityeregni, magamat okolni, s utálni az egész lényemet, amikor egy csapat sirály rikácsolása egy pillantás alatt kizökkentett minden gondolatomból. Egy koszos, homokos nejlonzacskó, és annak igencsak gusztustalanul kinéző tartalma volt vitájuk tárgya. Szörnyű volt látni, hogy az emberek így elszórtak mindenféle szemetet még egy ilyen helyen is, mint ez a csinos kis öböl. Azonban már itt volt a nyár vége, mely nem jelentett mást, mint hogy a szemetüket szanaszét dobáló turisták hamarosan hazaindultak végre – ahogyan mi is.
Mire tekintetem visszafordítottam a fodrozódó, nyílt óceán felé, már az egész öböl levendulás, kékes színekben játszadozott. Ezek sokkal békésebb hatást keltettek, mint az előzőek, és meg is nyugtatták a lelkem egy csöppet. A csillagok is kezdtek megjelenni az égbolton, végre egy kis társaságot nyújtván a már régóta fent magányoskodó Holdnak is.
-E!
Az ismerős hang a hátam mögött elterülő tölgyliget felől csengett, s egyre közeledett. Nem akartam ránézni, szóval inkább úgy tettem, mint aki meg sem hallotta, hogy éppen neki szóltak.
-E, itt a busz. Gyere! – bökte meg a hátam.
Megvontam a vállam.
- Mi baj?
Ráharaptam az ajkamra, majd megint csak megvontam kicsikét a vállam.
- Nem akarsz hazamenni? – kérdezősködött tovább.
- De.
- Hát akkor?
Hezitáltam.
- Ez az egész, itt, ez a hely az utolsó emlékem róla – nyögtem ki végül.
- Ha hazamentünk biztosan jobb lesz majd.
- Talán.
Csettintett egyet a nyelvével, aztán kezét az enyémbe helyezte. Így baktattunk át utána a ligeten. Lassan, komótosan, fejünket leszegve. Majd ugyanígy kapaszkodtunk fel arra a meredek kis dombra, amely tetején az a ház állt, amely egész nyáron otthonunkul szolgált. A kapuból aztán még egyszer, utoljára, visszapillantottam a kis öbölre. Egyszerre töltött el maró fájdalommal és őrületes megkönnyebbüléssel a tudat, hogy végre elmentünk innen.
- Nem szeretem Franciaországot. Ne jöjjünk ide többet.
- Nem fogunk – felelte Dominik, aki aztán egy kevéske gondolkodás és habozás után gyengéden átölelt.

2018. március 6., kedd

Derek Hampton & Martin Cooper szösszenetek

Hey there, Internet népe!

Néhányan közületek már biztosan hallottak a The adventures of Derek Hampton & Martin Cooper című történetszerű akármijeimről. Nos, ma lenne a napja annak, hogy ide dobjam nektek a Checkmate első fejezetét, de sajnálatos módon az a nagy harci helyzet, hogy egyszerűen. Sehol. Sem. Találom. A. Doksit. A. Laptopon. Szóval míg próbálom orvosolni ezt a *khm* APRÓ problémát, addig hoztam nektek néhány kis részletet ízelítő gyanánt, hogy nagyjából mire lehet majd számítani.
Kellemes olvasgatást kívánok, illetve remélem most már ti is annyira várjátok ezt a művecskémet, amennyire én is! 


1. As we were looking for a free bench I had the chance to observe my new friend a little bit more. He dressed elegantly: he was wearing a navy blue suit with a tie of the same colour, and a white shirt that nearly melt together with his pale skin. I also noticed an old leather watch on his wrist. Derek Hampton was likely over six feet, I felt like a dwarf next to him with my five feet and one inch height. His dark locks fell into his face, probably blocking some of the view front of his eyes too. Oh, those eyes! I am never ever going to forget them. They had the colour of ice, yet filled with fire. With his slim brows they gave him a sharp, serious but somewhat friendly look. Small freckles covered most parts of his cheeks and Roman nose which just made him an even more unique character to me.

2. "Could you Hamptons please stop arguing?" Davies stepped between the two. "We have no time for this childish feud at the moment."
"Hamptons?" I asked. 
"He's my brother." "She's my sister." "They are twins." I heard the answers immediately. 
"Well, that makes sense," I admitted. 
"How lucky England is that both of them are police officers!" Davies cried.

3. "Dreams are such evil little things, Martin," said Hampton, not even looking up from his old book. "If you're not careful enough they might come true.

4. "He thinks that he's a monster," Derek brushed his fingers against the cool glass. "He's not a villain. He's just a boy."
"He has the power to fight hundreds of men at once and come out on top," said I. "Do you really think he's not dangerous?"
"Oh, don't get me wrong, Martin. I've never said he's not dangerous," he replied with a cunning smile under his nose. "I don’t deny that he is. However, dangerous and villainous are not synonymous."

5. The gun fired and I could feel a white, hot heat exploding in my abdomen. Everybody around me started shouting and running. I could hear a few more gun shots here and there, more screaming, then rushing, blurred, dark shapes of people passed me.
I did not know I had fallen until Davies' concerned, red face appeared above me. "Hey, Martin, please stay with me, alright?" His face was blurry, I could not focus on it. My head suddenly started spinning and I felt nauseous. "We’re losing him! Get an ambulance, quickly!" I heard Davies yelling.
[…]
Then I blacked out.

2018. január 19., péntek

faun


faun - /fɔːn/ - noun

  1. racing through the forest with Steller's jay, with his wavy brunette locks flowing in the winds. his hazel eyes are sparkling, filled with joy, fire and the will to live; and his wet nose twitches playfully, as he defeats all his fears.
  2. slowly coming out of the shade of trees, finally letting the sun shine in; while picking gorgeous poppies and daisies, then weaving them in his mane.
  3. showing off his rusty freckles, he dances away from his worst thoughts; whilst playing Gaia's symphony on his small, wooden flute. a robin settles down on his majestic antlers, joining in his little concert, then making such a music that even Apollo himself would listen to it in envy and awe.
  4. as the Zephyrs calm down and his hooves get tired, he sits under an old willow's shelter. she tells him about the old days before all the bad and evil, about the days when they all were truly happy. those stories of the Golden Days make his eyes heavy and sleepy, finally letting him to live those sweet dreams of his.